Közismert és régi tapasztalat, hogy a napfény kifakítja a színeket. Festett kelmék, sőt színes csempék és más anyagok színét is “kiszívja”, elhalványítja az erős fény. Meleg kályha mellett ugyanez nem tapasztalható, a sugárzásnak tehát nem a melegítő, hanem valami más hatásával kell magyarázni a fakulást. Botanikusok tudták, hogy a növény letakart levele nem zöldül meg. Pincékben tartott burgonya csírája fehér marad, de ha a pinceablakon fény árad be, megzöldül. A fénynek tehát van kémiai, élettani hatása. Mindezt már a XVII. századi természetkutatók is észlelték, de tovább nem jutottak.
A fényképezéshez vezető hosszú úton az ezüstvegyületek tulajdonságainak megfigyelése adott lehetőséget a “fénnyel írás” felfedezéséhez. A rómaiak egyik nagy természettudósa, Plinius tudta, hogy a tengerpartok közelében az ezüsttárgyak megfeketednek, de ennél tovább nem jutott. Albertus Magnus, a középkor nagy tudósa az ezüstsókról úgy írt, hogy azok az ember bőrét megfeketítik, s ez a feketedés nehezen távolítható el. Hogy az ezüstsó megfeketedését a fény okozza, nem vette észre. Igaz, akkor még azt is nehezen tudták meghatározni, melyik vegyületek az ezüst sója.
A XVIII. században kezdtek az ezüstsók fényérzékenységével tudományos alapossággal foglalkozni. Több irányba is próbálkoztak, de a kémia fejletlensége és a kutatók közti információcsere hiánya miatt nem sok eredményt értek el. Azaz azt tudták már, hogy az ezüsthalogénsók fény hatására megfeketednek, de rögzíteni nem tudták az így készített képet s az menthetetlenül elveszett.
A XIX. század elején a francia Nicéphore Niépce-nek sikerült először fény által “rajzolt” képet fényérzékeny anyagra rögzíteni. Így vitathatatlanul őt kell a fényképezés feltalálójának tekinteni, bár a lavinát nem ő indította meg. Nicéphore munkájába csatlakozott a szintén francia Louis Jacques Mandé Daguerre aki festőművésznek készült és diorámákat készített. Ő és Niépce szerződést kötöttek a fényképezés módszerének kidolgozására, Niépce halála után tovább folytatta kutatásait ami során feltalálta a fénykép alapanyagát az ezüst-jodidot. A találmányt azaz a dagerrotípiát 1839 január 7-én jelentette be a Francia Tudományos Akadémia. A francia kormány életjáradék fejében megvásárolta és mivel nem kívánt hasznot húzni belőle 1839. augusztus 19-én közkincsé tette. Így mindenki számára hozzáférhetővé lett a század egyik legnagyobb találmánya.
A nagy találmány “csupán” a következő néhány lépésből állt:
- Vastagabb rézlemezre finom, vékony ezüstlemezt forrasztottak.
- Az ezüstlemezt fényesre polírozták, ügyelve, nehogy kézzel hozzáérjenek a felülethez.
- A lemezt zárt sötét szekrényben jódos tál fölé tartották és így a lemez felületén fényérzékeny ezüstjodid keletkezett.
- Az előkészített lemezt kamerába rakták és az erősen megvilágított tárgy képét a lemezre vetítve “exponáltak”, ami 15-20 percig tartott.
- A megvilágított lemezt sötét szekrényben higanygőz fölé tartották. A fény érte helyen a higany kicsapódott, a fény nem érte helyen viszont nem. A kép megjelent.
- A lemezt konyhasóoldattal mosták, ekkor a felesleges ezüstjodid eltűnt. Ezután már csak szárítani kellett, hogy a kép élvezhető legyen.
Az előtűnt kép ugyan negatív volt, de oldalt, ráeső fényben pozitív kép jelent meg. A kép felcserélte az oldalakat, tehát olyan képet mutatott, mint a síktükör. Ez a kép sérülékeny volt ezért egy francia fizikus módszerével egyes képeket bearanyoztak. Aranyklorid-oldattal leöntötték és az arany finom rétegben kivált, védőréteget alkotva a kép felületén.
Ezzel egy időben egy másik nagy találmányt mutattak be Angliában.
1839. január 25-én William Henry Fox Talbot bejelentette a papírnegatív feltalálását. A lényege a találmánynak az egyszerűségében van. Talbot a konyhasóoldatba áztatott papírlapot ezüstnitrát fürdőbe helyezte. Ezáltal a papír rostjain fényérzékeny ezüstklorid képződött. Az előhívás után kapott papírnegatívot már sokszorosítani is lehetett, amit “kallotypiának” nevezett, később az ő tiszteletére “talbotypiának” nevezték el. E módszer hátránya az volt, hogy a papír rostjai meglátszottak a pozitív képen, ha túl erős fénnyel világították meg másoláskor. Ezért a papírt lenolajba, vagy parafinba mártották, ez nem volt időtálló, így más megoldást kellett kitalálni.
Niépce de Saint-Victor (Nicéphore leszármazottja) nevéhez fűződik az üveglemezre való fényképezés feltalálása.. Az üveglemez tiszta, átlátszó, de fényérzékeny anyaggal nem itatható át, mint a papír, tehát a lemezre kell önteni, és ott megrögzíteni a szükséges vegyszereket. A tojásfehérje volt ez a kötőanyag, amivel aztán a következőképpen járt el:
- Két-három tojásfehérjébe 12-15 csepp jodkáliumot tett, ezt üveglemezre öntötte, és megszárította.
- A lemezt melegítette, amitől a tojásfehérje megalvadt, oldhatatlanná vált.
- Ezüstnitrát oldatban áztatta, ezzel az ezüst a lemezen lévő jóddal ezüstjodidot képezett.
- Az így elkészített lemezt már csak exponálni kellett, az előhívott negatívról pedig annyi másolatot csináltak, amennyit akartak.
A tojásfehérje “mellékhatásaként” nőtt a fényérzékenység, így már gyorsabban, szebb képeket tudtak csinálni. A tojás felhasználása is rohamosan megnőtt, a fotóipar számára értéktelen tojássárgát pedig pékeknek, cukrászoknak adták el.
A nedves lemezes eljárás is túlságosan bonyolult volt, de más híján évtizedekig fennmaradt .Az előkészített lemezt nem lehetett tárolni sokáig, így azt sokszor a fényképezés helyszínén kellett önteni! Nem volt könnyű egy utazó fényképésznek fényes nappal lemezeket előkészíteni, ráadásul még a sötétkamrát is cipelni kellett.
A száraz lemez feltalálása tulajdonképpen a hordozóréteg zselatinnal (tisztított enyv) való felváltása. Dr. Richard Leach Maddox 1871-ben jelentette be a “zselatin-bromid száraz lemez” feltalálását. 1878-ig nem is terjedt el, mert fényérzékenysége nem érte el az addig használt nedves lemezekét. A fényképezés folyamatosan terjedt, a rajongók táborába tartozó George Eastmann-ek sikerült a szárazlemez-technológiát tökéletesen kidolgoznia. Jó üzleti érzékkel rendelkező banktisztviselő volt: Máig az ő gyára a világ legnagyobb fényképészeti üzeme. Állítólag a gyára onnan kapta nevét, hogy amikor az egyik fémből készült kameráját megpróbálta összecsukni, az olyasféle hangot adott, mintha valaki “ko-dak”,-ot mondott volna.
Az üveglemezt ki kellett váltani valami könnyebb anyaggal, ez a nitrált gyapotból készült celluloid, ami talán az első műanyag volt. Ezt egyébként az elefántcsont pótlására használták a biliárdgolyók gyártásánál. A fényképezés innentől már tényleg mindenki számára könnyen elérhetővé vált